Sajnos néha a felújítási projekteknél elkerülhetetlenek a bontási munkálatok. Szerencsére esetünkben ez nem a főépületet, hanem csak a kert bizonyos részeit érintette, de így is szomorúbb eseménynek találtuk, mint elsőre hittük.
Már nagyon régóta foglalkoztatott minket az, hogy hogyan tudjuk megállítani az épület be-, illetve leázását. Sajnos a kastélyon a legnagyobb károkat a víz okozta, ezért mindent meg szerettünk volna tenni, hogy csökkentsük, illetve lehetőleg a nullára szorítsuk a falakat érő vizet.
Miután a csatorna takarítása, illetve a terasz tetejének cseréje megtörtént, egészen magabiztosan kezdtük érezni magunkat a magasban végzendő munkák körül. Sajnos azonban az előzőleg megbízott (és aranyáron dolgozó) emelődarus úriembert nem sikerült még egyszer kicsábítanunk, hiába is kerestük. Emiatt új megoldást, vagy még inkább új darust kellett keresnünk.
Szerencsére Komló környékén többen is rendelkeznek daruval, viszont a legtöbben kisebb egységekkel. Ezeknél az a jó, hogy könnyen elférnek az épület fala mellett, viszont nem szeretik a nagy szintkülönbségeket. Mindenki, aki megtekintette az épületet és környékét, azt említette meg, hogy az épület előtt található pancsolóknak és virágágyásoknak menniük kell, ha azt szeretnénk, hogy segítsenek a felújításban.
A mi oldalunkon nem sok minden megfontolandó volt ezen, hiszen, ahogy már említettem, a beázások megszüntetése szinte minden mást felülír. Szerencsére az építészek és az örökségvédelem osztották nézetünket, így viszonylag rövid időn belül (már amennyire minden más halad) megkaptuk a papírt arról, hogy sem a virágágyások sem a pancsolók nem képviselnek műemléki értéket. Tehát elbonthatók. Pusztán a munkák folyamatos képi dokumentálását kérték tőlünk. Hiszen nem rossz dolog, ha ezt az állítást később (esetleges problémáknál vagy ellenőrzéseknél) képi anyaggal is lehet bizonyítani.
jobban nem sikerült feltörni a pancsoló alját.
Nem sokkal a papírok megérkezése után hozzá is láttunk a munkálatokhoz. Naivan egy kézi vésőgép segítségével, mely ugyan a virágágyásokkal könnyen megbírkózott, de a pancsoló medencéknél beadta a kulcsot.
Első tervünk – hogy mindent mindenhonnan teljesen kitakarítunk – sajnos így gyorsan füstbe ment. A B-terv a földben lévő maradványok eltemetése volt. Én személy szerint nagyon nem szeretem az ilyesmit, hiszen később, mikor az ember épp ültetne valamit, nagyon nem jó élmény egy betonaljzatba ütközni. Kisebb gondolkodás után viszont megtaláltuk a megoldást. Mivel úgyis el kell egyengetni a talajt, akár hívhatunk egy nagyobb markolót is a munkára, aki ki tudja emelni a maradék betonkockát a földből.
A kiemelés napján, egészen az első fél óráig a markolót vezető úr is osztotta a véleményünket, de aztán kiderült, hogy az úsztató alja közel 40-50 centit be van ásva a földbe. Ennél a pontnál kezdtünk elgondolkodni azon, hogy valaki tényleg egy gyerekeknek szánt úsztatót épített ide vagy esetleg egy hidegháborús bunker fedelével állunk szemben. Alig pár óra markolóval végzett áskálódás, lökdösődés és taszigálás után kiderült, hogy szerencsére csak az előbbivel.
Ezután még egy óra volt kigörgetni az elemet a kerítésen túlra, ahonnan majd újabb adag vésőzés után a tervek szerint előbb-utóbb egy sittes konténerben végzi. Jelenleg is tervben van az elvitetése, de már annak is örülünk, hogy a telekhatárra kikerült és nem a földben bujkál tovább. Amennyire valamikor az itt élő gyerekek és dolgozó nevelők örültek az elkészültének, mi legalább annyira örülünk annak, hogy megszabadultunk tőle. Ez valahol szomorú, hiszen valószínűleg sok embernek okozott örömet, de ahogy az idősebbek szokták mondani „halott nélkül nincs háború” és a „cél szentesíti az eszközt”, illetve esetünkben az eljárást.
Végre egyenes és könnyen járható akár daruskocsival is.
Vélemény, hozzászólás?